Magamról


Munkáimban a különféle festékeken túl az anyag, a matéria, s így természetszerűleg a faktúra játsszák a főszerepet. Egy speciális műanyagbázisú, vízzel hígítható ragasztóanyaggal kötöm meg azt az általában farostlemezre felhordott, egyénileg ki kísérletezett, réteges vakolatmasszát, amelyből ily módon hordozható házfalakra emlékeztető, táblakép funkciójú felület képződik. Ennek a vakolatmasszának az alapanyaga a homok, amelyet még nedves, de száraz állapotában is lehet alakítani, húzni, kenni, vágni, dörzsölni, karcolni, mintázni és színezni. Ez a technika némiképp még őrzi a hagyományos freskó és szekkó, vagyis a nedves és száraz vakolatfestés egyes eljárásmozzanatait, valójában már a modern művészet által kitaposott ösvények hagyományán áll, és halad tovább a művészi szabadság, az egyéni mitológia teremtés és a személyes nyomhagyás útján a közösségi elismertség felé.

Idegen kifejezéssel úgynevezett „hautes pâtes”, azaz magasan, vastagon felrakott, pasztózus, testes anyagokat használok képeim megalkotásánál. A mesterségbeli eljárásnak és a matériának pedig, mivel az új „médium maga az üzenet”, megvan az önértéke. S túl azon, hogy már Leonardo is felfigyelt a vakolatokon megjelenő nedvességfoltok képzeletet elindító szerepére, a reneszánszban a részlet, az absztrakt organikus vagy geometrikus forma még nem vált önértékké a képzőművészetben. A díszítő- vagy népművészeten túl, ez csak az úgynevezett modern és neoavantgárd irányzatokban, szorosabban az informel, azaz a formátlanságnak nevezett festészeti tendenciában jelent meg a második világháború után. Műveim tehát Jean Fautrier, Jean Dubuffet és Antoni Tàpies anyagképeivel éppúgy párhuzamba állíthatók, mint például Kovács László (1944–2006), Birkás István, Gáll Ádám vagy Kis-Tóth Ferenc stukkó és sgraffito műveivel.

Végül is én csak úgy teszek, mint egy állásából elbocsátott, szórakozott és álmodozó (festő-mázoló) kőműves, aki a maga készítette és felkutatta szerszámaival és a maga gyönyörűségére mindig csak egy-egy vakolatrészletet hord fel egy-egy meghatározott nagyságú, hordozható álfal-felületre, amelyet azután más és más színezésű, vastagságú és felületű anyagrétegekkel el-eltakar, elrejt és átrendez, átkomponál, esetleg össze is karcol és át is fest, sőt adott esetben hasonlóképpen megismétel, kiemel, átír és átfogalmaz. Így a táblaképek mértani vonalstruktúrái és területelrendeződései leginkább a pillanat szülte hangulatoktól függenek, az előre ki nem számítható képzettársításokra támaszkodnak, és a szabad ötletek tárházára, illetve az emlékrögök morzsáira épülnek, s gyakran konfrontálódnak vagy ízesülnek irracionálisnak minősíthető, megszilárdult (nedvesség!) foltokkal, karcolt ákombákom firkákkal és álmérnöki jeltöredékekkel, valamint újra feltárt, visszakapart üledékrétegekkel.

A folyamat – mint egy absztrakt-organikus terülő-minta – szinte végteleníthető, ahogy a vakolatfelrakások, vakolatleverések és -hámlások, -foltosodások, -ázások, -hullások és -roncsolódások processzusa is az, – az emberi intellektus és az esztétika jegyében.

Ha egyszer megtehetném, biz’ isten bevakolnék kívülről és belülről egy jó nagy házat a magam ízlése és képalkotó fantáziája szerint, szabadon.